Interjú Erzsébet asszonnyal

Riporter: A Szeretetláng alapdokumentuma az Erzsébet néni által írt Lelki Napló. Kérem, beszéljen e napló születésének körülményeiről.

Erzsébet: Ez egészen egyszerű, bár lehet, hogy mások számára különlegesnek tűnik. Nekem akkoriban igen nagy kételyeim voltak, melyek még ma is előfordulnak. A kételyek kínja miatt először nem voltam képes leírni mindazt, amit később az Úr Jézus kérésére nemcsak leírtam, hanem – szintén az Ő felszólítására – naplóvá alakítottam.

Ez azt jelenti, hogy eleinte csak leírtam cédulákra az üzeneteket, és beraktam egy nagy dobozba. Nem bántott ez engem, a lelkem békéje nyugodt volt. Nem volt nyugtalanságom, csupán a kétely miatt nem akartam a közléseket rendszerezni és újra leírni. Ám elfogadni kénytelen voltam, mert az isteni kegyelem kiáradásának a hatása már olyan nagymértékben birtokába vette a lelkemet, hogy ez alól az isteni kérés alól nem tudtam kivonni az én cselekvő készségemet. Tehát amit a Szűzanya és az Úr Jézus mondott, azt egyszerűen le kellett írnom, és később rendbe szednem. Így kerekedett ki az a napló, amely ma már, hála érte a jó Szűzanyának, a világ előtt van.

Riporter: Tehát ezek először apró papírok voltak, melyeket utólag kellett sorrendbe rendezni, dátum szerint…

Erzsébet: Ezt a nagy munkát sehogy sem tudtam elvégezni, ezért elvonultam egy nyolcnapos lelkigyakorlatra az otthoni családi zajtól. De nem az én kertecském külön kis házába. Számomra az sem volt elég nyugodt ahhoz, hogy az Úr Jézus kérésére folyamatosan végezzem ezt a nagy munkát. Elmentem tehát egy volt szerzetesház nővérei közé. Ott a 8 napi lelki magányban, csendben, imádság és szigorú böjtölés közben összeszedtem dátum szerint az írásokat, majd beírtam az Úr Jézus által kért és megnevezett naplóba. Előttem teljesen ismeretlen volt maga a szó: „prespán-lapos”. Ilyet még életemben nem hallottam, nem tudtam elképzelni, mi az, hogy prespán-lapos spirálfüzet. A spirállal valamennyire tisztában voltam. Elmentem a papírkereskedésbe, ahol füzeteket árultak, és megkérdeztem, lehet-e kapni prespán-lapos spirálfüzetet. Ők nem csodálkoztak el úgy, mint én, mert ők ismerték a szót. Azt mondták, nagyon ritkán kapható, mert csak hivatalok részére lehet kiutalni, de majd megpróbálják beszerezni. Arra kértek, nézzek be gyakrabban. Három nap múlva benéztem a boltba, csak úgy gondolomra, és csodák csodája: megkaptam a 3 füzetet!

Riporter: Lapozva ezeket, vannak benne üres lapok és piros betűs írások is.

Erzsébet: A piros betűsek azért vannak, mert azokat az Úr Jézus a piros szín által ki akarta emelni azok számára, akiknek nagy szükségük van arra. Egyes lapok üresen hagyása is az Úr Jézus utasítása szerint történt, mert oda majd akkor kell beírnom az üzeneteit, amikor Ő jelzi, hogy ezt vagy azt, amit most mondtam, írd be. Még ma is van olyan hely, ahova nem írtam semmit, mert még mindig nem kaptam rá jelzést, hogy mikor és mit kell beírni.

Riporter: Térjünk vissza a kezdetekhez, a ’60-as évek elejére. Utólag visszatekintve, a Szentlélek különösen felerősödő tevékenységét figyelhetjük meg ezekben az években. Olvastam, hogy fiatalok egy kis csoportja a Lélektől indíttatva elvonult a világ zajától erdőkbe, hétvégi nyaralókba, és böjttel imával, gitározva, énekelve várva a Szentlelket, ugyanúgy, mint ahogyan az apostolok tették a Szűzanyával együtt bezárkózva. Érdekessége ennek a jelenségnek, hogy Japántól Amerikáig – anélkül, hogy tudtak volna egymásról – hasonló vágyak vezették ezeket a fiatalokat. Azóta az úgynevezett karizmatikusok vagy szentlelkesek száma milliónyi. Én is tapasztaltam, hogy nyelveken beszélnek, gyógyítanak, Jézus hatalmas nevében démonokat űznek, és igen szigorú, ugyanakkor örömteli és őszinte keresztény életet élnek. Az ekkoriban alakult Beatles a teljes világsiker csúcsán a „Let it be” című számában zsoltári mélységű dalt írt Máriáról. Mindezekkel egy időben 1961-ben Magyarországon, itt Máriaremetén, a kertvárosi csendben, egy szokványos családi ház kiskertjében Erzsébet néni lelkében is történt valami.

Erzsébet: 1961. július 13-án különleges érzésvilág telepedett a lelkemre. Nem tudtam, hogy mi ez, mert ilyen még velem soha nem történt. Három nap alatt rendkívüli, kegyelmekben gazdag időszakot éltem át. Ez a három nap igen komoly elhatározásokra késztetett, mindenekelőtt bűnbánatra.

Július egyik vasárnapján elindultam a Kármelbe, de ezt megelőzte egy karmelita harmadrendi családapának a temetése. A temetésen odamentem egészen közel a ravatalhoz, és azt mondtam: „Neked már jó, te igaz karmelita voltál” – és sírtam zokogtam, míg körülöttem senki nem sírt, nem zokogott. Nem őt sirattam, mert neki már jó volt, ő már az üdvözült lelkek között volt. Ez egészen biztos, mert a Szűzanya megígérte, hogy aki elsőszombaton hal meg a kegyelem állapotában, az üdvözült lelkek között lesz. Ő már ott volt. Tisztán hallottam a szavait, de úgy ahogy csak az üdvözült lelkek tudnak szólni. Azt mondta: „Ne sírj! menj vissza a kármelbe!” Mindez szombaton volt, és én másnap visszamentem a kármelbe. Reggel már 6 órától a templomban voltam. Időközben szentgyónást végeztem, de imádkozni nem tudtam. Száraz volt bennem minden. A templom zárása előtt az utolsó voltam, aki kijöttem, de aznap még egy falat étel sem volt a számban. Hazajöttem, de nem gondoltam az evésre, hanem csak arra, ami az elmúlt néhány napban történt velem. Kimentem a kertünkben lévő lourdesi barlang elé, ahol a csodálatosan szép ég alatt megeredt a könnyeim zápora. Enni továbbra sem kívántam, csak a bűneim bánata volt a lelkemben. És akkor a gonosz, a sátán mérhetetlen jelenléte töltötte el a lelkemet. Azt mondta: „Ostoba! Mit sírsz? Lakjál jól, pihend ki magad és térj napirendre a dolgok felett.” Na ez persze nem így volt, mert nem lehetett! Akkor már a Szűzanya kegyelmének kiáradása olyan hatással volt rám, hogy teljesen elmosódott, elhalványult bennem a régebbi életem: mindent kikapcsoltam belőle, amivel esetleg megbánthattam a Jóistent. Kértem a Szűzanyát: „Anyám ne hagyj magamra! Látod, milyen gyenge és lábadozó vagyok. Fogd meg a kezem és segíts, mert csak így tudok Szent Fiad közelében megmaradni.”

Riporter: Erzsébet néni, egyik beszélgetésünk során kiderült, hogy ezt a 61-es lelki eseményt megelőzte egy tekintélyes létszámú közösség rendszeres zarándoklata és imádkozása itt, a környéken. Nekünk, maiaknak igen tanulságos lenne róluk hallani, hiszen ez is bizonyság arra, hogy az állhatatos, közös ima mennyire hathatós.

Erzsébet: Egy alkalommal elmesélték nekem, hogy régebben többen rendszeresen zarándokoltak a máriaremetei Kálvária-hegyre, hogy kérjék a Szűzanyát és az Úr Jézust, hogy ne csak Olaszországban és más országokban történjenek jelenések, hanem itt, Magyarországon is adjanak egy olyan személyt, aki közelebb vinne minket az üdvösségünkhöz, a mindennapi életünk megszentelődéséhez. Voltak a könyörgők között orvosok, papok, egyszerű családanyák, családapák, fiatalok, öregek, akik minden héten, még a legnagyobb hidegben is felmentek a hegyre könyörögni a Szűzanyához. Jóval később, 25 év múlva találkoztam a csoporttal, és elmondták, hogy különböző helyekről Csepelről, Pesterzsébetről, Lőrincről, Rákospalotáról és még sok helyről jöttek össze könyörögni. Nagyon hálásak voltak, amikor megtudták, hogy a Szűzanya meghallgatta a könyörgésüket, és éppen itt, Máriaremetén közölte egy személlyel istenanyai irgalmát, mely nem más, mint az Ő Szeretetének Lángja. Igaz, a harminc év alatt elfogytak ezek a zarándokok. Tavaly még voltak ketten; öregek, fáradtak, de mentek fel a nagy hóban a Kálváriára megköszönni a Szűzanyának az Ő Szeretetlángját. Most már róluk sem tudok semmit.

Riporter: Erzsébet néni, hogyan telik el egy napja? Ha lehet részletesen tessék elmondani, mert tanulni szeretnénk a példájából.

Erzsébet: Kedves testvérkéim, mind akik ezt halljátok! Életünk egyetlen és legfőbb célja a lelkünk megszentelődése. Ez pedig nem egy nagy és nehéz művelet, amihez sok felszerelés kell. Itt csupán két személy van: Isten és én. Az életem megszentelődésével tudok bekapcsolódni Krisztus megváltó munkájába. Ez nagyon egyszerű. Képzeljük el, hogy mindennap újra és újra ott van a kis Jézus a lelkünkben, mint kicsike gyermek. Nekünk mindennap egy nappal nagyobbra kell Őt növelni, mindaddig, amíg el nem érjük azt a pontot, aminek a neve – ne ijedjetek meg tőle – Kálvária. Nem kell félni, mert az Úr Jézus nem azt kívánja, hogy máról holnapra felrepüljünk Kálvária hegyére. Nem, Ő azt kívánja, hogy mindennap egy kicsit növeljük Őt a lelkünkben. Mi sem nőttünk fel egyszerre. A gyermekeink is lassan nőnek, sok szenvedés árán, küzdelmekkel, nélkülözésekkel, fáradalmakkal, rágalmakkal, sok nehézség elviselésével. De mindezzel növeljük a kisded Jézust magunkban, egészen a Kálvária hegyéig. Ez által szentelődik meg az életünk. Ezt Isten minden embertől megkívánja, külön-külön, egyénileg. Nem tömegesen. Az én életem megszentelődéséért nem lehet felelős senki sem, kizárólag én. Én, te, ő, mi, ti, ők – erre nagyon kell nekünk vigyázni.

Az életünk megszentelése már akkor elkezdődik, amikor reggel kinyitjuk a szemünket. Már ekkor kérjük a Szűzanyát, hogy segítsen! Hiszen lehet, hogy amikor lelépünk az ágyról, már sír a kisgyerek, mert éhes. A másik talán korábban ébredt. A férj lehet, hogy rosszul aludt. Mindez az életünk megszentelődésének folyamata. Még ma, hetven évesen is tele van a környezetem azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a kis Jézust felnövesztem a Kálvária hegyéig a lelkemben. Bár talán az Úr Jézus már úgy gondolja, hogy nem vagyok olyan messze tőle. Ezért megkérlek titeket, ha eszetekbe jut, küldjetek néha egy fohászt értem, hogy a hátralévő életemben az Istennek kedves megszentelődés meg ne szakadjon, mert az ördög senkitől sem marad távol. Mindenkinél állandóan lesben áll, s a leggyengébb pontját támadja meg, de nem ám egyszer egy nap, hanem minden órában, minden percben. Tehát ne engedjük ki a kezünkből azt a gyeplőt, ami minket az Istenhez vezet. Mindezt azért tegyük, mert az Úr Jézus megváltó munkájában részt akarunk venni, ami mindenekelőtt a saját életünk megszentelődésével veszi kezdetét.

Ne haragudjatok, amit most mondok, nem szent pletyka akar lenni. Néhány éve nálam járt egy 70 éven felüli ismerősöm. Nagyon buzgó, imádságos lélek. Naponta 4-5 rózsafüzért is elimádkozik. Én ennyit nem tudok, mert ha én elkezdek egy Üdvözlégyet, ott marad a lelkem a Szűzanyánál, ott jó neki. Nos, azt mondja nekem ez az ismerősöm: „Tudod, hogy én magamért sosem szoktam imádkozni?” Na erre én összecsaptam a kezem és azt mondtam: „Hiszen az egyetlen cél, amiért élünk, hogy az életünk megszentelődjön, és te pont ezért nem imádkozol?” Az illető egészen elvörösödött. Ha tudtam volna, hogy ilyen zavarba jön, nem is mondom neki ezt, de talán Isten akarta, hogy hetven éven felül végre térjen észhez, és ismerje fel, hogy az első és legfőbb célunk a saját életünk megszentelődése. Hiszen enélkül, hogyan tudunk jót tenni, hogyan tudunk türelmesek lenni, hogyan tudunk valakin segíteni? Hogyan tudom a férjemet szeretettel fogadni, ha fáradt, vagy a gyerekeimet türelemmel, ha jönnek az iskolából? Hogyan tudok a kisebb gyerekemhez éjjel felkelni, ha sír? Ez mind az életem megszentelésének a fő-fő rugója. Rugó, de nem automata, nem olyan, hogy megnyomsz egy gombot és működik. Itt az automata a saját akaratod megmozgatása. Akarnom kell, mozognom kell, úgy, ahogyan azt az Isten akarja.

Riporter: Erzsébet néni életében, a fatimai jelenésekhez hasonlóan, a tizenharmadika, mint dátum többször is jelentőséget kapott.

Erzsébet: Ez nekem is csak később tűnt fel, amikor már eszessé váltam. 1913-ban születtem, a 13. gyereke vagyok az anyámnak, 13-án, Szent Antal napján kereszteltek. Mindez nagyon érdekes. Az életemben nagyon jelentős a 13-as szám; pl. nemrég kiváltottam a bérletemet, és benne volt a 13-as szám. Autóvezetői jogosítványom is van, amin persze elmosolyodtok: minek egy ilyen öregasszonynak még ez is. Nem kell ezen nevetni. Úgy, ahogyan mindenkinek, nekem is voltak gyerekkoromban vágyaim, amik persze finomodtak kissé, de a vágy az vágy maradt. Így aztán amikor egyszer lehetőségem nyílt rá anyagilag, bizony nem restellem megmondani, elvégeztem az autóvezetői iskolát. Megszereztem a jogosítványt, és legnagyobb meglepetésemre abban is benne van a 13-as szám.

Riporter: Erzsébet néni, az Istent kereső közösségek örvendetes felvirágzását éljük, bár tudjuk, sokszor egymást nem ismerve, elkülönülve működnek. Amikor meghallottam, hogy Szűzanyánk határozott kérése, hogy a karmelita harmadrend világszerte újuljon meg, arra gondoltam, hogy ez a megújulás az egyik megoldása lehet a hagyományos közösségi életnek, aminek már évezredes hagyományai vannak. Persze ismerjük azokat a nehézségeket, amelyek gátolják a hivatalos vallási szervezetek létrejöttét. Ezért arra gondoltam, nem lehetne- e egyfajta „negyedik rendként” lélekben karmelitává lenni? Mi erről Erzsébet néni véleménye?

Erzsébet: A véleményem az, hogy nem kell negyedik rend, mert mi, világiak igenis lehetük karmeliták. Engem senki nem akadályozhat meg, hogy a harmadrend szabályai szerint éljem azt, ami a Szűzanya Szeretetlángjának kegyelmi kiáradását fokozza a lelkemben. Mert a harmadrendbe való bekapcsolódás azt jelenti, hogy a Szeretetláng kegyelemi kiáradása még hatásosabban jön létre a lelkünkben. Mi egy erős fogadalommal az imaéletünket szeretnénk elmélyíteni. Ez minél mélyebb annál inkább megtaláljuk az Úr Jézust, mert ő a forrás, a tiszta vizek forrása.

Ez elmélyülés mindenkinek javára válik. Ha még nem nagyok a gyerekek, legyen közös ima este. Reggel úgysincs erre lehetőség, mert szanaszét futnak. Nálunk is így volt. Reggel nem lehetett, mert ahányan voltunk annyi fele futottunk. Én hajnalba kezdtem, 5 óra előtt, a többiek sorban utánam, de este, amikor összejöttünk vacsora után, elimádkoztuk az esti imát, lelkiismeretvizsgálatot tartottunk, elmondtunk két tized rózsafüzért és befejeztük a napot. Ha netalán van olyan család, ahol azt mondják: „Ó, ezt mi már régen csináljuk”, kérem, ne hagyják abba az imát, sőt, fokozzák!  A sátán minden lépésnél a közelünkben van, s ha érzi, hogy gyengül az imaéletünk, ő abban a pillanatban erősődik. Ez az erősődés pedig a mi jóra való törekvésünket gyöngítí. Sokkal nagyobb fokban gyöngíti, mint ahogyan mi elhagytuk az imaéletet!

Riporter: Erzsébet néni, az 1962. április 13-i bejegyzésnél többek között ezeket mondja a Szűzanya a Lelki Naplóban: „Én jóságos megértő édesanyátok vagyok, és veletek összefogva megmentelek benneteket. Egy új eszközt szeretnék a kezetekbe adni.” Engem ez az új eszköz döbbentett meg. Erzsébet néni szerint egy eddig nem létező eszköz volt a Szeretetláng?

Erzsébet: Új eszköz… Azért nevezte a Szűzanya új eszköznek, mert az Ő Szeretetlángja kegyelmi kiáradásának a hatása megújító erőként jön létre bennünk. Olyan megújító erőként, amilyen még nem volt a lelkünkben. Ezt jelenti, amit a Szűzanya mondott, hogy akkora kegyelemi kiáradás lesz ez, amilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. Ez a kegyelemi kiáradás már megindult. Erre abból következtethetünk, hogy ezelőtt 15-20 ével nem hallhattunk olyat, hogy fiatalok itt is ott is keresik az Istent. Ez akkor következett be, miután a Szűzanya az Ő Szeretetlángját a földre bocsátotta. A Szeretetláng ereje hat. Azóta léteznek ezek a lelki megújhodások. Próbáljátok az éveket visszaszámolni, s meg fogjátok látni, hogy amire most rámutattam, az így van.

Riporter: Erzsébet néni sokat mesélt baráti körben a „hőskorról”. Én utólag csöppentem bele a Szeretetláng apostoli munkájába. Arról szeretnék hallani valamit, hogyan küzdött meg a kezdeti problémákkal?

Erzsébet: Sokáig a kételyek kínjai jelentették a legnagyobb kezdeti problémát az életemben. Én merem állítani, semmiféle kín nem nagyobb a kétely kínjánál. Ez valami borzalmas. Ezt a kínt az idézi elő az ember lelkében, hogy teljesen méltatlannak érzi magát arra, amit az Isten tett vele. Ez a kétely nem azt jelentette, hogy én passzív maradtam a Szeretetlánggal kapcsolatban. Főleg azért nem, mert a kétely kínja mindig mozgatta a lelkemet. Minél nagyobb volt a kétely, annál mélyebbre ásódott a lelkemben az, hogy hinnem kell. Kétféle nagy viaskodás volt a lelkemben. Az egyik: „hiszem –  nem hiszem – kétely”. A másik: „nem hiszem – de hinned kell”.

A végén egy nagyon szentéletű gyóntató mellé rendelt az Isten. A gyóntató neve: Furhman Ernő, aki aztán kézbe vette a lelkemet. Úgy, ahogy mondom: a tenyerébe. Halk szavú, bölcs ember volt, jámbor nagyon nagyon. Nem sokat mondott nekem. Minden héten pénteken délelőtt 10 órára eljött, elvégeztem a szentgyónást, elbeszélgettünk, elmondtam neki mindig az élményemet, bánatomat, örömömet, sikertelenségeimet, különböző családi problémáimat, bajaimat. Azok aztán voltak bőven. Pl. az egyik fiam, aki megnősült, a felesége világra hozott három év alatt három kis fiúgyermeket, és rá pár hónapra meghalt az asszonyka. Maradt egy három éven aluli, egy két éven aluli, és egy egy éven aluli gyönyörű fiúcska. Na most mi lesz a kisfiúkkal? Nincsen anyjuk! Szét akarták szórni őket, egyiket ide, másikat oda, mert a családban mindenkinek volt kisgyereke. Én éppen akkor neveltem fel az saját 6 gyermekemet. Kész lettem, és arra gondoltam: most olyan jó nagyot fogok pihenni, milyen jó lesz nekem. Ám amikor a menyem meghalt, újra kezdtem mindent a három kis csecsemővel. Fölneveltem őket, hála a jó Istennek. Most már 19, 18, 21 évesek. Nos, ilyen családi problémáim voltak; az egyik elmúlt, a másik már rögön jött, Isten azonnal behelyettesítette. A Szűzanya pedig csak vájta-vájta, mélyítette Szeretetlángját a lelkemben. Szigorúan böjtöltem, ahogyan Ő kérte. Hétfőn kenyéren és vízen. Csütörtökön kenyéren és vízen. Pénteken kenyéren és vízen. Vasárnap, na akkor ehettem egyebeket. Volt az Úr Jézusnak egy olyan kérése, hogy „kedden, szerdán és szombaton reggelire és vacsorára is csak kenyeret és vizet végy magadhoz. Ebédre pedig csak a családban megmaradt maradékokat eheted.” Szörnyen megalázottnak éreztem magamat. Én csak maradékokat érdemlek? Ez nem esett jól nekem, hiszen magam vezettem a háztartást a fiamnál. Abból aznap nem ehettem, majd csak másnap. Ilyen szigorúan nevelt az Úr Jézus, hogy valamiképpen egy kicsit méltóvá tegyen arra a közlésre, amit Ő elvárt tőlem, és amit nekem keresztül kellett vinni. Kért olyat, hogy minden este 7 órától 9-ig adoráljak a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt. Mondanom sem kell, hogy a napi fárasztó munka után 7 órától 9 óráig adorálni bizony nem volt könnyű. A templom nincs ugyan messze, de nagyon hideg volt. El is neveztem mirelit-templomnak. Nyáron pedig a ruhám alatt patakokban folyt le a víz. Ezek arra voltak jók, hogy az Isten engem átgyúrjon olyan lélekké, aki a megváltói munkában úgy vesz részt, ahogy azt Ő kívánja. Többet nem mondok erről, mert igen hosszú lenne.

riporter: Erzsébet néni, ezek szerint az Úr Jézus megváltó munkájában csak szenvedéssel lehet részt venni?

Erzsébet: Inkább úgy mondanám, hogy a szenvedés hozzátartozik a megváltó munkában való részvételhez. A szenvedést nem mindig tudjuk vállalni, de legalább az akarat legyen meg bennünk! Mert a jó Isten az akaratot is beszámítja. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr: „Azt hiszed, annyi jutalmat fogsz kapni, amennyi jót tudtál tenni és amennyit szenvedni tudtál? Nem! Mert én nem az elért eredményt nézem, hanem azt az akaratot, amilyen nagy lendülettel bekapcsolódtok az én megváltó munkámba.”

Riporter: Ehhez kapcsolódik az a naplórészlet, ahol ezt olvashatjuk: „Erzsébetem, söprű vagy te is a kezemben. Az Isteni kéz fog és seper veled. A te áldozataiddal. Mindazt söpri az Isteni kézzel, aki átadja magát szerető lemondással, önfeledten. Szünet nélküli áldozat nélkül leszel csak méltó arra, hogy kezembe vegyelek és a lehatásosabb tisztogatásra használjalak fel.” Ezzel a napló részlettel kapcsolatban az a gondolatom támadt, hogy az Úr Jézus egymagában tehetetlen velünk szemben. Szükségesek a mi áldozataink.

Erzsébet: Vegyétek jó értelemben: bizonyos mértékig az Úr Jézus azért tehetetlen velünk szemben, mert mindent megadott nekünk. Őneki is mindene megvan, csak az akaratunkat hagyta szabadon. Semmit sem kényszerít ránk, mert adott nekünk szabad akaratot, amivel tehetünk jót-rosszat. A szabad akarat által – ha átadjuk Istennek – teljesen függetlenek maradunk. Azzal függetlenítjük magunkat a gonosztól, hogy felajánljuk akaratunkat a Jóistennek: „Istenem tégy vele, amit akarsz.” Ismétlem, óriási eszköz a mi kezünkben, hogy a szabad akaratot mi átadhatjuk Neki: tegyen Ő velünk, amit akar.

De a szabad akarat egy nagyon erős óriás, amin nem jut át a jó egykönnyen. Védi magát minden erejével a szabad akarat, de ha mi mégis megküzdünk vele, és az Isten mellénk áll, akkor mi már nem porszemek leszünk, hanem zúgó förgetegek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy Isten erejével győztünk! Ezt tartsátok a szemetek előtt, erről elmélkedjetek gyakran.

Riporter: Erzsébet néni, kíváncsiak lennénk arra, hogy az Úr Jézus hogyan tanítgatta.

Erzsébet: Egyszerűen, mint a kisgyereket. Mivel csekély az iskolai végzettségem, úgy fogott hozzá, mintha egy óvodás kisgyerek lennék. Amikor az iskolában hittant kezdtünk tanulni, egyszerre föladtak vagy 6 kérdést. Én nem voltam rosszfejű gyerek, csak volt egy bogaram: amit én olvastam vagy tanultam, azt szerettem érteni. Föladták: „Hogyan szól a katolikus köszöntés? Melyik a legszentebb imádság? Hány Isten van? Hogy nevezzük a három isteni személyt?” Ezeket meg is tanultam. Aztán jött az újabb kérdés: „Miért vagyunk a világon?” Ezt is megmagyaráztam a magam eszével. A felelet az volt, hogy „Istent megismerjük, neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk”. Ekkor II. osztályos voltam. Az a szó, hogy szolgálni, tiszta volt, hiszen körülöttünk is voltak szolgálók. De az Istent hogyan lehet szolgálni? Ez a kis eszemnek teljesen ismeretlen fogalom volt, amit nem értettem sehogy. A tisztelendő bácsi feladott még vagy 50 kérdést. Mindenki tudta már a válaszokat kitűnőre, de a kis Szántó bizony nem tudott semmit. Leragadtam annál a kérdésnél, mit jelent az, hogy Istennek szolgálni?

A tisztelendő úr ment és panaszkodott a tanító néninek, hogy milyen nehézfejű ez a Szántó. A tanító néni azt felelte, hogy szerinte ez nincs így. Igaz, hogy kicsike, gyenge kis teremtés, csintalan és komisz is, de attól még elviselhető és az esze jó.

A következő órán a tanító néni kihívott engem a dobogóra. „Szántó, gyere ki!” Nem remegtem, nem volt semmi félnivalóm. Álltam. „Mondd, fiacskám, miért nem akarsz hittant tanulni?” Én erre elsírtam magam. „A többiek mind olyan okosak és mindent értenek. Én pedig még mindig nem értem, hogy hogyan kell az Istennek szolgálni. Ha ezt nem értem, hogy fogom a többit megérteni?” Erre ez az Istenáldott tanító néni, akinek a nevét sem tudom elfelejteni, Konka Laura, megölelt anyai jósággal, megsimogatta a fejemet és azt mondta: „Kislányom, te kis butuska, amikor a jót tesszük mindig az Istent szolgáljuk!” Egyszerre mintha az ég minden csatornája rám világított volna, és valami földöntúli boldogság öntött el, amit nem tudok megmagyarázni. Végre választ kaptam!

Riporter: Erzsébet néni, milyen tanácsot tetszik adni, mi hogyan kezdjük az Úr Jézussal való életközösséget?

Erzsébet: Kezdeni csak egyformán lehet: ugyanúgy, ahogyan a kisgyermek nő, növelni kell magunkban a kis Jézust. Az Úr akaratát, bizalmát, az Ő megváltó munkájában való részvételt csak úgy kezdhetjük, mint kisgyermek. Nem bocsátkozhatunk rögtön mélységes tudományokba, teológiai fejtegetésekbe. Egyszerűen helyezzük magunkat a nagyhatalmú Úr elé, mint kisgyermek. Így fogunk felnövekedni mind jobban az Isten akaratának megértésére.

Riporter: Én elvittem papokhoz Erzsébet néni naplóját. Komoly problémáik voltak azzal, hogy az Úr Jézus a kegyelem kiáradását mintegy átengedte a Szűzanyának.

Erzsébet: Én nem tehetem meg, hogy amit egy teológus nem ért vagy nem akar érteni, nem akar elfogadni, arra vonatkozóan útmutatást adjak neki. De mit nem lehet azon érteni, hogy az Úr Jézus azt mondja: „A Szűzanya könyörgése által kapta meg a világ az Ő Szíve Szeretetlángját?” Vagyis a Szűzanya esdekelte ki a Mennyei Atyától azt a kegyelemi kiáradást, amit most, ennek a századnak az utolsó felében kaptunk. Én laikus vagyok, tanulatlan a hittan terén is. De nekem a Jóisten megengedte, hogy felfogjam: a Szűzanya könyörögte ki mindezt, aki a Mennyei Atya legkedvesebb lánya. Én nem tudom azt elfogadni, hogyha a Szeplőtelenül Fogantatott Szűzanya azt kéri, hogy Uram könyörülj a világon, adj nekik olyan kegyelemkiáradást, amilyen még nem volt, akkor a Mennyei Atya ne tenné ezt meg a világ javára. De ha a teológusok el tudják ezt képzelni, és az ellenkezőjét állítják, én nem akarom az Istentől kapott közlésemet rájuk erőltetni: „De igen hidd el, mert ez így van.” Én egy egészen együgyű kicsi teremtés vagyok, aki ilyenekről soha nem olvasott, nem hallott és nem tanult. De úgy gondolom, ezt mindenkinek a saját lelkében kell éreznie. Ha pedig egy teológus nem érzi ezt a dolgot igaznak, akkor azt lehetne mondani, hogy a sok fától nem látja az erdőt. Hogyan is gondolhatja bárki, hogy a Szűzanya nélkül képes bármire is menni? Nem.

Az Új Emberben nemrégen olvastam egy verset Dantétól. Csak egy részére emlékszem, aminek az a lényege: „Aki a Szűzanya nélkül akar üdvözülni, olyan, mint aki szárnyak nélkül akar repülni.” Nekem a Szűzanya azt mondta, hogy még mielőtt jönnétek hozzám segélyt kérni, én már előre megyek hozzátok segíteni. Ha a Ő ezt képes megtenni, akkor hogyne lenne kedves a kérése a Mennyei Atya előtt, amikor közbenjár értünk? Ezt tartsuk szem előtt, és tiszteljük nagyon Őt, s ne tagadjuk meg tőle azt a címet, amit az Anyaszentegyház ad neki: nagyhatalmú Szent Szűz.

Riporter: Erzsébet néni, amikor a naplót olvasgattuk, feltűnt a családok nagy szerepe benne. Elképzelhető, hogy ez a legnagyobb terület, ahol a Szeretetláng be tudja tölteni a szerepét és a küldetését?

Erzsébet: Igen, a jelen helyzetben az egyetlen és legnagyobb lehetőség a családokban rejlik. Manapság különösen kevés a pap. De ha az apa lenne az első papja a családnak, amiről épp a múlt héten elmélkedtem, milyen boldog volna a világ! Nem volna paphiány, mert a családapák átvennének egy nagy szerepet. Tulajdonképpen az Ő kötelességük mindenekelőtt, nem a papé, hogy a család élete megszentelődjön! Emellett pedig a legmagasabb papi méltóság sem nagyobb az édesanya szerepénél. Főleg azért, mert az Ő ölükben, szívükben nő föl a család. Az Isten áldást ad oda, ahol az Ő akarata szerint nevelik a gyerekeket. A családokban összpontosul az Isten akarata. Nekik kell a gyerekeiket már pici kortól az Isten nevére megtanítani, az Isten akaratát beleoltani a gyerekekbe. Mert az Isten mindig csak a jót akarja. Tudatosítani kell a kisgyerekben, hogy minden jó az Istentől származik. Ezt már egy kicsi, 4 éves gyerek is meg tudja érteni. Ha egy ártatlan gyermeki lelket az anya vagy az apa elhanyagol, akkor lehetne itt millió pap, mit tudna tenni? Semmit! Anyáknak, apáknak, nektek kell. Ahol pedig nincs sem anya, sem apa, ott nekünk, öregeknek a kötelességünk, hogy imádkozzunk értük. Persze, hogy sátán meg akarja szerezni az ő lelküket. Millió pap sem tudja ezt megakadályozni! Nekünk, anyáknak apáknak kell cselekednünk. Nagy felelősségünk van ebben!

Könyörgök az Úr Jézushoz és a Szűzanyához, hogy mindazok a szavak, melyeket most az Ő dicséretükre elmondtam, az lassan mindenkinek a lelkébe eljusson, és létrejöjjön az a hatásos kegyelemkiáradás, ami már elindult köztünk. Ámen.